NAGYKOVÁCSI BŐVEBBEN

A honfoglalás előtti idők (Kr. u. I.sz.-895-ig)

A római korból származó leletek azt feltételezik, hogy a község mai területén egykori Aquincum- tisztjeinek és jómódú polgárainak házai álltak. Sírok, sírtáblák, oltárkövek, pénzérmék kerültek elő ebből az időből. A magyar honfoglalást megelőző VII-IX. századból származó cserepek, mérlegserpenyők, tál- és fazéktöredékek, orsókarikák, csikózablák, kések a keleti gótok, longobárdok, avarok és frankok szórványos jelenlétére utalnak.

A honfoglalástól a sváb telepesek érkezéséig (895-1700)

A honfoglalással foglalkozó források szerint a Csepel-szigettől a Duna-kanyarig elterülő vidék a fejedelmi törzs birtokában volt. A terület lakottságát vassalak leletek bizonyítják. A korai Kézakovácsi, Alsókovácsi, Kiskovácsi, Felsőkovácsi helynévtípus, valószínűleg a fejedelmi, illetve később a királyi udvar számára dolgozó kovácsmesterek lakhelyét jelzi. Ezt a feltevést erősíti meg az a tény is, hogy a Budai-és a Pilisi-hegység települései, így Nagykovácsi is, királyi birtokok, a királyi alkalmazottak lakóterületei voltak.
A honfoglaláskori és az azt követő három évszázad településéről írásos emléket nem ismerünk. A XIII. századtól kezdve latin nyelvű oklevelek bizonyítják a falu létét. Az első, egy 1254-ből származó oklevél, melyben Tamás mester alkancellár leírja, hogy a lakatlannak talált Kovácsit, a királyi kovácsok faluját IV. Béla király Kókai Lőrinc fiának, Egyednek adományozza. Egy 1274-es irat is említi "Kowachy" falu határát, amely ekkor a Nagy-Szénás-hegy környékén volt. A Veszprémi Káptalan Levéltára az utolsó Árpád házi király, III. András uralkodásának idejéből, 1292-ből őriz adatokat kovácsi birtokosok egykori birtokpereiről. 1355-ben István bán négy fia kapja Kézakovácsit (Kezakovachy) cserebirtokként, amely ekkor a solymári várhoz tartozó Alsókovácsival volt azonos.
A falu részben köznemesi birtok is volt. 1398-ban és 1424-ben a Kovácsi család tagjai szerepeltek királyi emberként. A XV. század közepétől pedig a Felkovácsi, illetve a Felsőkovácsi (Felsewkovachy) család a hasonló nevű település birtokosa.
A XV. századból fennmaradt adománylevelekből nyomon követhető a falu sorsa. 1404-ben Zsigmond király tulajdonában volt. Halála után a Czudar, majd a Rozgonyi, és a század közepétől a Garai család lett a falu birtokosa. A monda szerint Mátyás király fekete seregének és a Duna-kanyarban portyázó vadászainak lovait is itt patkolták. Egy oklevél szerint a környék ekkor Mátyás tulajdonában volt, 1482-ben fiának, Corvin Jánosnak adományozta. 1490 után II. Ulászló birtokába került, aki 1496-ban elcserélte Ráskai Balázs főkamarás mester Zólyom megyei váráért. Ezt a cserét a telki apátságban megőrzött adománylevél hiteles másolata is megerősíti. 1515-ben a király büntetésből elveszi Felsewkovachy Zeep Bálint özvegyétől Felsőkovácsit, és Paztrowyth (Petrowith) Mátyás budai alvárnagynak, majd mivel ő gyermektelen volt, halála után, 1518-ban Pethrowicz Henczelffy István országbírónak ajándékozza.

A mohácsi csata után, 1526 szeptemberében a győztes török seregek a környékbeli településekkel együtt Kovácsit is feldúlták, felégették. 1528-ban a teljesen lakatlan Alsókovácsit Bakyth Pál adta el Bakai Demeter diáknak. 1531-ben pedig János király más környező településekkel együtt Kiskovácsit is Buda városának adományozta. 1541-ben, Buda visszafoglalásakor harmadszor is elpusztult és elnéptelenedett. 1542-ben Bornemissza Gergely, volt budai polgár, Ferdinánd királytól megkapta néhai Schwinthammer Bálint Alsókovácsi birtokát is. 1554-től a török defterekben (ingatlanokról, lélekszámról, az államháztartás különféle jövedelmeiről és kiadásairól, a várőrségek létszámáról és zsoldszükséglet részleteiről készült jegyzékeket nevezték defternek) Alsó- és Felsőkovácsi pusztaként szerepel, csakúgy, mint a Wattay család 1662-es birtokmegosztási perének irataiban.

Buda visszavétele (1686) és a törökök kiűzése után a Habsburgok Buda környékét megbízható német ajkú telepesekkel kívánták benépesíteni. Ebben közreműködtek az elpusztult falvak előkerült birtokosai is. Kovácsi birtokjogát a Wattay család már a török idők alatt biztosította magának.

Sváb telepesek érkezése (1700-1760)

A 150 évig szinte lakatlan, illetve gyéren lakott nagykovácsi völgyet a Fekete-erdő környékéről, főként Hessen, Schwaben és Würtenberg tartományokból érkező telepesek népesítették be. Wattay Pál toborzó levelének hatására 1700 május-június havában 14 német család érkezett társzekerekkel. Néhány család a Nagy-Szénás-hegy túloldaláról, Pilisvörösvárról települt át. A földesúr adókedvezménye és a szolgáltatások elengedése meghozta eredményét. Az 1710. évi összeírás már 31 családot jegyzett fel. Ekkor már 592 holdon gazdálkodtak, amiből 200 hold szántóföld volt. A Rákóczi-szabadságharc (1703-1711) ezt a kialakulóban lévő falut sem kerülte el. Wattay János első kuruc alispánként csatlakozott Rákóczi fejedelemhez és a felduzzasztott Ördög-árok patak vizén (Morastl) lőpormalmot építtetett. Ebben, a falu első bírója, Valentin Fröschl lőpormester Vak Bottán számára Buda 1705-ös ostromához készítette a nagykovácsi lőport. Ezt a malmot a szabadságharc bukása után 1711-ben Pfeiferhoffen báró, császári generális felrobbantotta. A falu a hírhedt Caraffa grófé lett, akinek felvidéki és erdélyi vérengzéseiről igen sokat olvashatunk. A Wattay család a szatmári béke után amnesztiával visszaszerezte és 1828-ig meg is tartotta nagykovácsi birtokait.

A szorgalmas svábok a mai község település szerkezetét a régi falutól nyugatabbra, az Ördög-árok patak két oldalán alakították ki. Ide építették kertes házaikat, míg a lankás hegyoldalakon hamarosan már több mint 2000 holdnyi földet vettek művelés alá. Kitermelték a közeli erdők haszonfáit, kibányázták az ásványkincseket. A községben 3 kőbánya, 2 mészégető és 1 szénbánya is működött. Bár 1737-ben egy pestisjárvány megtizedelte a lakosságot, 1744-ben új telepesek érkezése után, már 103 család népesítette be a völgyet, és számuk 1760-ig tovább nőtt.

 
 A benépesítés befejezésétől a kitelepítésig (1760-1946)

A falu német telepesekkel történő benépesítése 1760-ig befejeződött. 1770-ben már 146 család, 1022 lakos élt a 133 házat számláló településen. Nagykovácsi község 1770-ben jóváhagyott urbáriuma (a földesurak és a jobbágyok közötti viszony szabályozása, a munkaerő-gazdálkodás nyilvántartása céljából készült irat) megemlékezik a nagykovácsi jobbágyok sorsáról, terheiről. A Mária Terézia által elrendelt úrbérrendezés alapján bevezetett egységes szabályozás után a nagykovácsi jobbágyok kedvezőtlenebb helyzetbe kerültek. Megnőtt az adózásra kötelezett telkek száma és a szolgáltatásokat is családonként kellett teljesíteniük. Egy 1815-ös periraton a község köriratos, címeres pecsétjében a SIGILLUM LOCI NAGYKOVÁTSIENSIS 1801. felirat olvasható.  1828-ban házasság révén a Teleki-Tisza család tulajdonába került a falu. A növekvő terhek ellenére a lakosság létszáma 1842-re 1143 főre nőtt, a családok száma pedig elérte a 204-et. 1847-től az egyházi krónikát, a História Domust magyarul vezették.

A falu 1848 őszén 83(!) önkéntes nemzetőrt küldött Kossuth seregébe. 1849 májusában, Buda ostromakor Görgey Arthur tábornok főhadiszállása Nagykovácsiban volt, a Tisza kastélyban. A szabadságharc leverése után a jobbágyrendszer megszűnésével a nagykovácsiak helyzete ismét jelentősen megváltozott. 168 perirat bizonyítja, hogy a volt kovácsi jobbágyok és Tisza Lajosné, gróf Teleki Julianna között 1856-tól 1864-ig lefolytatott határrendezési perek eredményeként 2389 katasztrális holdnyi terület került jogosan a falusiak tulajdonába. A Nagykovácsiban álló házak száma 1869-re 203-ra, a lakosok száma 1386-ra nőtt. Ez a szám a századfordulóra majdnem megduplázódott, elérte a 2012 főt.

Az első világháborúban 70 fő, a másodikban 105 fő esett el a lakósok közül..
Az 1941-esösszeírás szerint 2883 lélek élt a településen. A földműveléssel foglalkozó családok öt holdon aluli törpebirtokokon gazdálkodtak, a föld nélküli családok egy része pedig állattartásból élt.

A második világháború alatt a "Volksbund"-nak itt is akadtak hívei, ezért 1946-ban a potsdami megállapodás értelmében a német nemzetiségűeket egyszerűen "kitelepítették", szétszórták őket a világban. A "három fekete vonat" 1946. május 2-án, 3-án és 4-én a solymári vasútállomásról indult Nyugat-Németország 152 települése felé. A 800 kitelepített család, mintegy 2200 személy egy része így tért vissza 246 év múlva ősei földjére, Baden, Würtenberg, Hessen tartományokba, Bajorországba, Hannoverbe, Westfáliába, Pfalzba, néhányan Amerikába. A Nagykovácsiban maradt 10-12 rokon családot csak hosszú évekkel később tudták meglátogatni szeretteik. A kölcsönös látogatások azóta gyakoribbak lettek. A kitelepítés emlékét ma egy emlékmű is őrzi a faluban.

A II. világháború utáni időktől napjainkig (1946-1998)

A honfoglalás óta eltelt magyar évezredben immár negyedszer kellett a nagykovácsi völgyet újra benépesíteni. 1945 elején megjelent az Ideiglenes Nemzeti Kormány 600/1945. számú rendelete a földek birtokba vételéről, és a 3820/1945. számú a nemzeti hűség felülvizsgálatáról. A bizottságok kitelepítési döntése legsúlyosabban Nagykovácsi lakosságát érintette, felmentést csak a bányászok, hídépítők és néhány kiemelt üzemág munkatársai kaphattak.

A kitelepítendő svábokat összeírták, összeköltöztették, majd ezután 1945 őszén megérkeztek az első magyar telepesek. Szeptember 8-án a Heves megyei Besenyőtelekről mintegy 80 család. Pár nap múlva a Szolnok megyei Jászfelsőszentgyörgy községből 15 család. 1946 tavaszán újabb 25 család Besenyőtelekről. Végül 1947 tavaszán a volt Felvidékről, Érsekújvár, Andód, Bajta, Szodó, Tardoskedd, Szimó és más községekből irányítottak ide 20-25 magyar családot. Ezzel valamennyi elhagyott porta gazdára talált, 186 új birtokos nevét jegyezték be. Néhány csalódott család visszaköltözött eredeti lakóhelyére, de helyettük jöttek Budapestről ipari munkások és Mór környékéről bányászok.

A 2400 holdas grófi erdő az Állami Erdőgazdaság kezelésébe került, és a volt Tisza István kertváros (ma Adyliget) melletti földrészből pedig állami gazdasági terület lett.
1949 őszén megkezdődött a mezőgazdaság szocialista átszervezése Nagykovácsiban is. Először Béke, majd Új Élet, Vörös Hajnal, Kossuth és Kisbéke néven alakultak téeszek, végül 1959-ben Nagykovácsi termelőszövetkezeti község lett. A határ a Vörös Hajnal Mezőgazdasági Termelőszövetkezet birtokába került, melynek 1975-re már 12 üzemága és jelentős vagyona volt. 1977-ben egyesült a Rozmaring Mezőgazdasági és Kertészeti Szövetkezettel, a rendszerváltásig eredményesen működött.

A rendszerváltás számos dolgot megváltoztatott a községben. Mint mindenhol itt is Önkormányzat lett, a termelőszövetkezet feloszlott, a bányászat már előtte régen megszűnt, ipar alig maradt a faluban, az is inkább kisebb vállalkozások formájában él tovább. Ez persze jó, mert csend, nyugalom van, de ugyanakkor az önkormányzat nem rendelkezik olyan anyagi forrásokkal, mint község, ahol jelentős zöldmezős beruházások, ipari parkok létesültek. Ipar igazán nem is települhet a faluba, mert természetvédelmi területen vagyunk. A lakosság lélekszámban mégis gyarapszik, túllépte az 5500 főt. Nem kis erőfeszítésébe kerül az Önkormányzatnak, hogy a növekvő lakosság igényeit kielégítse.

Ugrás a tetejére            Vissza a lapra